"Jobb-Bal ismeritek?"

Érdekességként, én is ma kaptam:

Nyisd meg a csatolt képfájlt. Ha a hölgyet az óra járásával megyegyező irányban látod forogni, akkor a jobb agyféltekédet használod. Ha a hölgyet az óra járásával ellentétes irányban látod forogni, akkor a bal agyféltekédet használod.

Néhány ember képes arra, hogy mindkét irányt felismerje, de a legtöbben csak egy féle képpen tudják nézni.
Lássuk, hogy képes vagy e megfordítani a forgásirányt, váltogatva az agyféltekéid között.

MINDKÉT IRÁNY LEHETSÉGES!

Ez a prezentáció azt mutatja be, hogy az agy két különböző fele különböző gondolkodásmódért felelős.

A következő táblázat mutatja be a két agyfélteke gondolkodásbeli különbségeit:

Bal agyfélteke:

- logikus
- következetes
- racionális
- analitikus
- objektív
- részletekre koncentráló

Jobb agyfélteke:

- véletlenszerű
- intuitív
- holisztikus
- összefoglaló gondolkodásmód
- szubjektív
- egészre koncentráló

A legtöbb személy valamelyik fajta gondolkodásmódot előnyben részesíti a kettő közül. Néhányan közülünk azonban képesek egyenlő módon használni mindkét agyféltekéjüket.
Általánosságban az mondható el, hogy az iskolában jobbára a bal agyféltekés gondolkodásmód a jellemző, míg a jobb agyféltekés aktivitás háttérbe szorul.
A bal agyféltekés, relatív tantárgyak a logikus gondolkodásra, analízisre és pontosságra fókuszálnak. A jobb agyféltekés tantárgyak, a másik véglet, az esztétikára, érzésekre és kreativitásra összpontosítanak.

Hozzá kell tennem, hogy én nagyon meghökkentem az eredményemtől, mivel az enyém jobb agyféltekés gondolkodásra jött ki, pedig világ életemben a reál tantárgyakból voltam jó, sőt, műszaki egyetemistaként a bal agyféltekés gondolkozásmódot tulajdonítottam eddig magamnak. :)

Habár az is igaz, hogy én látom a balra mozgást is, ha koncentrálok.

Mindenesetre valóban érdekes.

A börtön ablakában...

Munkahelyen egy ebéd alkalmával felvetődött a téma (már fogalmam sincs hogyan), hogy vajon kik azok az emberek, akik a reggeli műsorok (Reggeli, Mokka, Joshi stb) képernyői alján futó SMS-csíkokon üzennek a saját közvetlen rokonuknak? :) A kismama üzeni a férjének a szomszéd szobába, hogy milyen édes a ma 3 hónapos kislányuk? Vagy a nagymama boldog szülinapot kíván az unokájának, mondván, hogy a TV képernyőjén keresztül hamarabb eljut hozzá az üzenet, mint pl mobilon? Nem értettük ennek lényegét, hogy mégis kik azok az emberek, akik így üzennek egymásnak. Aztán egy kolléganőm feldobta, hogy egy ismerőse azt mesélte, a börtönbe üzennek így a rokonok, barátok, ismerősök. Amin először elcsodálkoztunk és vad ötletnek hittünk, de aztán belegondoltunk, hogy valóban, hiszen más csatornán keresztül csak ritkán kommunikálhatnak külsősökkel. Erre rögtön tovább is szőttük a sztorit viccből, hogy biztosan az üzletet is ilyen kódolt üzenetekkel bonyolítják le a börtön falain keresztül, mint pl "boldog születésnapot kívánok a ma 3 hónapos Panni kislányomnak, puszi. Anya." - amelynek jelentése: "már csak 3 hónap a szabadulásig Pista, bírd ki! Laci" vagy "szeretlek Jóska, alig várom, hogy holnap találkozzunk", mely jelentheti: "holnap nyélbe ütjük az üzletet" vagy valami ilyesmi. De lehet akár ez a szöveg is: "boldog születésnapot kívánok Feri unokámnak, Nagyi" - "holnap a tortában találod a reszelőt...". :)

Majd pár nappal késöbb az index.hu oldalán egészen véletlenül rátaláltam erre a cikkre:

http://index.hu/kultur/media/2010/03/03/a_mokkaban_uzennek_a_bunozok/

És mégis... :)

Csajozás művészete

Tegnap elmentünk kollégákkal, barátokkal a Noiret-ba megünnepelni egy barátnőnk szülinapját. Vittünk tortát, összegyűltünk szép számban, sokan, biliárd, darts stb. Időközben ahogy fogyatkozott azért a csapat (persze én maradtam még a kemény magban) a szomszédos biliárdasztalnál egyre jobban éreztem magamon a hátam mögött fiatal srácok tekintetét. Ezzel még nem is lenne gond, ha nem köszöntek volna rám vagy 20-szor, hogy "hello" vagy "szia", valahányszor épp elmentem mellettük... Oké, elsőre még visszaköszön az ember lánya, hogy szia, ha más nem, legalább illendőségből ugye. De a maradék 19 köszönésre már nem igazán volt reakcióm. Köszön, visszaköszönök...és akkor mi van? Tovább nincs? Ennyi? Ezt hívják csajozásnak? :D Ne csináljátok már, hová tűntek a férfiemberek? Aztán végül (az utolsó ilyen köszönésre) már csak megálltam és végighallgattam a szószólót a csapatból, gondoltam jó, akkor én ezt most megnézem mit mond. :) Én nem tudom, hogy a megilletődéstől vagy mitől, de úgy elkezdett valamit dadogni a csocsóról meg a bíráskodásról, hogy legyek én a bíró (ahogy ki tudtam venni a szavaiból), hogy majdnem elnevettem magam elöttük. De nem, megálltam és direkt fapofával kivártam a végét, amitől csak jobban belezavarodott. :D Had edződjön, gondoltam, hiszen van mit még tanulnia....

Nőnap alkalmából

Had osszak meg veletek egy kis napi szösszenetet egy mai levelezésemből, amely igencsak jellemzi a mai világ hozzáállását eme esemény alkalmából. :D

"
Tárgy: Boldog nonapot

Sziasztok

én ma nem dolgoztam de Boldog Nőnapot!
Tomi"

Válasz:

"
Tárgy: Re: Boldog nonapot

Látom Anikó tényleg számonkérte Tőled. :D

Köszönjük szépen. :)

P.
"

Habár az is igaz, hogy én magam se szentelek túl nagy figyelmet erre a napra....

Rejtett képesség

Egy eddig számomra rejtett képességet fedeztem fel magamban a napokban. Ugyanis kiderült, hogy mégis tudok horgolni/kötni, amiről azt hittem, hogy nem, hiszen sohasem tanultam. Gondoltam egyet, hogy akarok egy csini sapkát, de egy szép egyedit. Elkezdtem böngészni a neten és ezt találtam:

http://www.youtube.com/watch?v=jPBRjGCQ6B8&feature=PlayList&p=203DB010F79C5E97&playnext=1&playnext_from=PL&index=15

Eme link segítségével meg is született az első saját készítésű beret sapkám. :)
(mire nem jó a mai világ technikája....)

Majd jött a többi:

Azért így elsőre szerintem nem lett rossz...

Hogy miért is ez a vers?

Tudom, elég lehangoló ez így blognyitásnak, viszont sajnos történt egy pár szomorú eset az elmúlt egy évben, mely során temetésről temetésre járhattam. Kezdésként történt a drága, és rettentő jóságos nagymamám távozásával 1 éve, majd folytatódott a nagybátyám és legjobb barátnőm édesapjának váratlan távozásával, végül egy évfolyamtársam korai halálával. Tudom, az élet megy tovább, de ezek az esetek olyan impulzust és löketet adtak a számomra, mely felnyitotta a szememet egy pár dologra. Többek között arra, hogy az életet nem mi diktáljuk, nem vagyunk istenek, tervezhetünk és alakíthatjuk ugyan sorsunkat, de a végszót nem mi mondjuk ki. Nagyon sokáig ezt nem tudtam és nem is tudom a mai napig sem elfogadni. Viszont ha belegondolok, hogy a szeretett nagybátyám most mit mondana fent az égből az ő életfilozófiájával, akkor akaratlanul is elmosolyodok, hiszen tudom, ő is ugyanezt tenné és azt mondaná könnyedén felfogva, hogy ez az élet rendje, ezen úgyis mindenki átesik. Csodáltam, hogy mindent olyan optimistán fogott fel és könnyen vette az akadályokat.

Nade most inkább had meséljem el nagymamám tiszteletére az ő történetét, amely az emberi lélek erejére világít rá, és én magam se hittem volna el, ha nem a saját szememmel tapasztalom.

Szegény 1 hónap híján 85 évesen ment el, de már 2 éve diagnosztizálták nála a vastagbél rákot, amelyet akkor meg is műtöttek, így nyert még két évet pluszban. Nem is árultuk el, hogy rák volt, azt mondtuk neki, hogy csak egy jóindulatú polip, hogy ne veszítse el az életösztönét. De eltelt a 2 év, korházból korházba járt és nem volt mese, a végén el kellett árulnunk az igazat, hogy miért. Nem akart otthon egyedül maradni, inkább befeküdt egy idősek számára fenntartott ápolóotthonba, ahol unokanővérem is dolgozott, hogy mindig legyen mellette legalább valaki. Nem titok, hogy mindez Nyíradonyban történt. Én viszont szüleimmel a fővárosban. Így mikor kaptuk a hírt, hogy rosszabbul lett és bármelyik pillanatban elmehet, másnap kocsiba ültünk újból, és nekiindultunk a 260 km-es távnak. Ráadásul a halálútnak is "becézett" 4-es úton kellett mennünk az M3-as helyett, hogy útközben felvegyük apám nővérét is hiszen ő is nagymamám egyik gyermeke. Hihetetlen volt az út, hiszen igyekeztünk, dehát az út nem hazudtolta meg magát, volt egy-két érdekes jelenet. De nem is ez a lényeg, hanem az, ahogyan unokanővérem tartotta ezidő alatt végig nagymamámban a lelket, hogy már nemsokár megérkezik a fia, már itt és itt tart, már mindjárt ide ér stb. Egész nap ott ült az ágya mellett és beszélt hozzá, pedig már nem mindig volt magánál, hol itt, hol a másvilágon járt a tekintete. Végül sikerült megérkeznünk a korházba, unokanővérem rohant és még a főbejáratnál rángatta i apámat a volán mögül, hogy igyekezzen, mert mindjárt elmegy, nem bírja már sokáig. Rohantak be, én leparkoltam az autót és bementem utánuk. Bementem a kórterembe és láttam szegényt ahogy ott félig felülve fekszik az ágyon és néz. És megismert még! Nem tudott már beszélni, pedig látszott rajta, hogy nagyon akar valamit mondani, próbálta mozgatni a száját, de a kór már elérte azokat az idegeket, amik ezt lehetővé tették volna. Apám fogta a kezét és csak ennyit mondott: "tudom, Anyám, tudom, legyek jó és vigyázzak magamra." Ezután megnyugodott, és nem erőltette tovább az ajkát. Kitaláltuk mit akar mondani. pislogni se tudott már, de a szeme bekönnyezett, odamentem hozzá és láttam. Felismerte az én hangomat is. Keresték neki a műkönnyet a szemére, de ekkor apám megszólalt miközben még mindig fogta a kezét, hogy már nem kell. Sóhajtott egyet nagymamám, majd az addig görcsösen tartott ajka hirtelen elengedte magát és mosolyra fakadva kifújta a levegőt. El sem hiszem, ha nem látom a saját szememmel. Egy pillanatra el is hittem, hogy tényleg létezik túlvilág, habár ma ugyanezt betudom inkább az idegek játékának. Délután 4-kor érkeztünk meg, és 16:25-kor elment. Fél órát maradt még velünk. Ha unokanővérem nem tartja benne egész nap a lelket, már jóval korábban, még reggel eltávozott volna. De nem, megvárta még az utolsó gyerekét is, hogy elbúcsúzzon tőle. Fél napon keresztül tartotta magát. Itt tartotta magát. Hihetetlen mekkora ereje volt még! De igen, ez ő. Egész életében egy életerős, sokatlátott asszony volt. Soha nem felejtem el az emlékét.

Nos igen, ez egy szomorú történet, de számomra tanulságos is és óriási élmény, hogy ott lehettem, amikor éppen elment. Nade ez az élet rendje, már annak is hálásak lehetünk, hogy ennyi időt kapott az élettől. 85 év azért egy elég szép életkor. Nekem ezzel csak az a bajom, hogy itt lezárult egy kor számomra, hiszen eddig ő volt a kapocs az én ún. "pesti" és "vidéki" életemnek. Viszont ezzel a vidéki életemnek ezennel teljesen vége szakadt, pedig nagyon sok tapasztalatot és tanulságot köszönhetek neki, melyből kifolyólag nem viselkedek egyáltalán olyan tipikus csőlátású (tisztelet a kivételnek) pesti emberként, mint amilyen lehettem volna.

Emlék

Szél süvít, eső mossa,
Víz csobban, halkan koppan.
Odalép az ifjú, megfogja kezét,
Valami nyugodtság önti el a lelkét.
Nyugodtság, mely felváltja a szenvedő perceket,
S érezni a távozó lelket.
A lelket, mely oly sok mindent látott a világban,
S csordultig telt jósággal.
A zord tél pedig számára
Kitárja kapuit egy másik világra.
Múlik sebesen az időnek árja,
Nézi-nézi, s eszét teljesen felemészti,
Ahogy
Nem olyan már, mint a régi.
A régi világ,
Mikor a nap nem ismert egykoron határt,
S zöldellő határban patak csordogását,
Csordogáló patak ugráló halacskáját
Napfény lágyan simogatja csillogó hátát.
De múlik a világ, érezni a fagyos szelek suhogását,
Hozza magával a világ változását.
S szél süvít, eső mossa,
Víz csobban, halkan koppan.