Hogy miért is ez a vers?

Tudom, elég lehangoló ez így blognyitásnak, viszont sajnos történt egy pár szomorú eset az elmúlt egy évben, mely során temetésről temetésre járhattam. Kezdésként történt a drága, és rettentő jóságos nagymamám távozásával 1 éve, majd folytatódott a nagybátyám és legjobb barátnőm édesapjának váratlan távozásával, végül egy évfolyamtársam korai halálával. Tudom, az élet megy tovább, de ezek az esetek olyan impulzust és löketet adtak a számomra, mely felnyitotta a szememet egy pár dologra. Többek között arra, hogy az életet nem mi diktáljuk, nem vagyunk istenek, tervezhetünk és alakíthatjuk ugyan sorsunkat, de a végszót nem mi mondjuk ki. Nagyon sokáig ezt nem tudtam és nem is tudom a mai napig sem elfogadni. Viszont ha belegondolok, hogy a szeretett nagybátyám most mit mondana fent az égből az ő életfilozófiájával, akkor akaratlanul is elmosolyodok, hiszen tudom, ő is ugyanezt tenné és azt mondaná könnyedén felfogva, hogy ez az élet rendje, ezen úgyis mindenki átesik. Csodáltam, hogy mindent olyan optimistán fogott fel és könnyen vette az akadályokat.

Nade most inkább had meséljem el nagymamám tiszteletére az ő történetét, amely az emberi lélek erejére világít rá, és én magam se hittem volna el, ha nem a saját szememmel tapasztalom.

Szegény 1 hónap híján 85 évesen ment el, de már 2 éve diagnosztizálták nála a vastagbél rákot, amelyet akkor meg is műtöttek, így nyert még két évet pluszban. Nem is árultuk el, hogy rák volt, azt mondtuk neki, hogy csak egy jóindulatú polip, hogy ne veszítse el az életösztönét. De eltelt a 2 év, korházból korházba járt és nem volt mese, a végén el kellett árulnunk az igazat, hogy miért. Nem akart otthon egyedül maradni, inkább befeküdt egy idősek számára fenntartott ápolóotthonba, ahol unokanővérem is dolgozott, hogy mindig legyen mellette legalább valaki. Nem titok, hogy mindez Nyíradonyban történt. Én viszont szüleimmel a fővárosban. Így mikor kaptuk a hírt, hogy rosszabbul lett és bármelyik pillanatban elmehet, másnap kocsiba ültünk újból, és nekiindultunk a 260 km-es távnak. Ráadásul a halálútnak is "becézett" 4-es úton kellett mennünk az M3-as helyett, hogy útközben felvegyük apám nővérét is hiszen ő is nagymamám egyik gyermeke. Hihetetlen volt az út, hiszen igyekeztünk, dehát az út nem hazudtolta meg magát, volt egy-két érdekes jelenet. De nem is ez a lényeg, hanem az, ahogyan unokanővérem tartotta ezidő alatt végig nagymamámban a lelket, hogy már nemsokár megérkezik a fia, már itt és itt tart, már mindjárt ide ér stb. Egész nap ott ült az ágya mellett és beszélt hozzá, pedig már nem mindig volt magánál, hol itt, hol a másvilágon járt a tekintete. Végül sikerült megérkeznünk a korházba, unokanővérem rohant és még a főbejáratnál rángatta i apámat a volán mögül, hogy igyekezzen, mert mindjárt elmegy, nem bírja már sokáig. Rohantak be, én leparkoltam az autót és bementem utánuk. Bementem a kórterembe és láttam szegényt ahogy ott félig felülve fekszik az ágyon és néz. És megismert még! Nem tudott már beszélni, pedig látszott rajta, hogy nagyon akar valamit mondani, próbálta mozgatni a száját, de a kór már elérte azokat az idegeket, amik ezt lehetővé tették volna. Apám fogta a kezét és csak ennyit mondott: "tudom, Anyám, tudom, legyek jó és vigyázzak magamra." Ezután megnyugodott, és nem erőltette tovább az ajkát. Kitaláltuk mit akar mondani. pislogni se tudott már, de a szeme bekönnyezett, odamentem hozzá és láttam. Felismerte az én hangomat is. Keresték neki a műkönnyet a szemére, de ekkor apám megszólalt miközben még mindig fogta a kezét, hogy már nem kell. Sóhajtott egyet nagymamám, majd az addig görcsösen tartott ajka hirtelen elengedte magát és mosolyra fakadva kifújta a levegőt. El sem hiszem, ha nem látom a saját szememmel. Egy pillanatra el is hittem, hogy tényleg létezik túlvilág, habár ma ugyanezt betudom inkább az idegek játékának. Délután 4-kor érkeztünk meg, és 16:25-kor elment. Fél órát maradt még velünk. Ha unokanővérem nem tartja benne egész nap a lelket, már jóval korábban, még reggel eltávozott volna. De nem, megvárta még az utolsó gyerekét is, hogy elbúcsúzzon tőle. Fél napon keresztül tartotta magát. Itt tartotta magát. Hihetetlen mekkora ereje volt még! De igen, ez ő. Egész életében egy életerős, sokatlátott asszony volt. Soha nem felejtem el az emlékét.

Nos igen, ez egy szomorú történet, de számomra tanulságos is és óriási élmény, hogy ott lehettem, amikor éppen elment. Nade ez az élet rendje, már annak is hálásak lehetünk, hogy ennyi időt kapott az élettől. 85 év azért egy elég szép életkor. Nekem ezzel csak az a bajom, hogy itt lezárult egy kor számomra, hiszen eddig ő volt a kapocs az én ún. "pesti" és "vidéki" életemnek. Viszont ezzel a vidéki életemnek ezennel teljesen vége szakadt, pedig nagyon sok tapasztalatot és tanulságot köszönhetek neki, melyből kifolyólag nem viselkedek egyáltalán olyan tipikus csőlátású (tisztelet a kivételnek) pesti emberként, mint amilyen lehettem volna.