Emlék

Szél süvít, eső mossa,
Víz csobban, halkan koppan.
Odalép az ifjú, megfogja kezét,
Valami nyugodtság önti el a lelkét.
Nyugodtság, mely felváltja a szenvedő perceket,
S érezni a távozó lelket.
A lelket, mely oly sok mindent látott a világban,
S csordultig telt jósággal.
A zord tél pedig számára
Kitárja kapuit egy másik világra.
Múlik sebesen az időnek árja,
Nézi-nézi, s eszét teljesen felemészti,
Ahogy
Nem olyan már, mint a régi.
A régi világ,
Mikor a nap nem ismert egykoron határt,
S zöldellő határban patak csordogását,
Csordogáló patak ugráló halacskáját
Napfény lágyan simogatja csillogó hátát.
De múlik a világ, érezni a fagyos szelek suhogását,
Hozza magával a világ változását.
S szél süvít, eső mossa,
Víz csobban, halkan koppan.